~Just~Ask Me To Dance
Késő este a buszmegállóban több gondolat is gyötört.
Többek között, hogy el kéne már indulni, úgyis ritkán jár a busz, hazasétálni meg igazán nem sok idő. És, hogy vajon van-e valaki aki egy óvatlan pillanatban kiugrik egy bokorból, majd lefog és megerőszakol. Nem volt ott senki.
Így elindultam otthonom irányába. Pár méter után megtorpantam.
Inkább mégse.
Kivételesen nem feltétlenül a lustaság hajtott, még akár kedvem is lett volna sétálni egyet, de egy megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába, miszerint jobb, ha inkább várok.
Végülis ráérek, nem?
Hát vártam egy kicsit. Rágyújtottam, hogy gyorsabban teljen az idő és egy cigi múlva a busz már meg is megérkezett.
Nem vagyok láncdohányos, lassan szívom.
Felszálltam.
A buszon öt ismerős alakot véltem felfedezni.
Illetve ez így nem igaz, négyet csak jóval később vettem észre. Az ötödiket viszont felszállásom pillanatától kezdve figyeltem, háttal ült nekem, rögtön az ablak mellett és mereven maga elé bámult.
Nem láttam az arcát.
De teljesen biztos voltam benne, hogy ismerem.
Miközben minden igyekezetem ellenére képtelen voltam meggyőzni magam arról, hogy még vagy ezer budapesti lakos létezik, aki pont így néz ki hátulról észrevettem a többieket.
Hármat az aluljáróból ismertem, megszántam őket egy-egy cigivel, még nem is olyan régen. Kedvesen mosolyogva intettek.
Ők is felismertek.
A negyedik pedig, akit már tizenegyedik éve szinte mindennap látok az osztálytársam volt. Jelentéktelen egy figura.
Ráköszöntem, majd leszálltam, továbbra is az ablak mellett háttal ülő ismerőst figyelve. Őt.
De hát ő nem is ezzel a busszal jár haza! - Próbáltam magam egyre csak győzködni, már az utcán állva, mire az autóbusz elsuhant mellettem. Szép új Volvo busz, ez még tud suhanni.
És tényleg ott ült. Ő.
Kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé, rám. Nem tudom biztosan felismert-e.
Félhangosan felsikítottam, valahol mégis sikerült magam meggyőznöm egészen addig a pillanatig, hogy az nem Ő.
Nem intettem. Csak figyeltem, ahogy a busz távolodik.
Nem intett. Csak figyelte, ahogy egyre távolodok.
A hirtelen ijedtségtől még fél óra múlva is remegett a kezem.
Ezt most nem kellett volna. Ezt ma nem. Még nem.
De biztos oka volt, hogy az ezer budapesti közül pont ő ült az éjszakai járaton.
"And is that alright, yeah?"
"No." ... Not yet.
